A hívek gyűlnek három filiából a mi falunkba, hegyi templomunkba. (Esőben, hóban járnak messziről, színes kendőkből a szívük kilángol.) Az egyik hosszú, vékony mint a gólya, Pilátust énekel a passióban. Tudom, tizennégy gyermeke vagyon s ő mégis minden hírek hordozója. Istálló párája, jobb az neked, mint gazdag nárdusok és kenetek? Lábadhoz tömjén hullt és arany hullt: kezed csak bús anyád melléért nyult... Ülnek, merengnek sorson, fizetésen . . (Egy tót zsellér skáláz a más-szobában kit ünnepnap tanítgat az apám.) Én egy sarokból csont-kutyámat nézem. A botja végin kutyafej van csontból, szeme rubint. Ó így nem irigyeltek még semmit, mint én e kutyafejet, hogy kijött Ádám a paradicsomból. Sötét szakállt és púpot hord a másik, a hangja méla, mélységes zenéjű, a passióban Krisztust énekel, özvegy, komor, sohasem hahotázik. Becsesnek láttad te e földi test koldusruháját, hogy fölvetted ezt? s nem vélted rossznak a zord életet? te, kiről zengjük, hogy "megszületett"? Mi kis szobánkban várunk a misére. Eljött két kartárs a szomszéd falukból: hogy csapjon jó ünneplő parolát s apámat a kórusra elkísérje. Mért fekszel jászolban, ég királya? Visszasírsz az éhes barikára. Zenghetnél, lenghetnél angyalok közt: mégis itt rídogálsz, állatok közt. Ünneplő csönd. S e tiszta nyugalomba belélüktet Isten szíve-verése. Majd hívón szól a beharangozó s felballagunk a lejtős templomdombra. . . . S midőn három királyról prédikál ma papunk : úgy érzem, ők a szent királyok, elhozták tiszta szívük aranyát s a lelkük édes, szép datolyapálma. Bölcs bocik szájának langy fuvalma jobb tán mint csillag-ür szele volna? Jobb talán a puha széna-alom, mint a magas égi birodalom? Szeress hát minket is, koldusokat! Lelkünkben gyujts pici gyertyát sokat. Csengess éjünkön át, s csillantsd elénk törékeny játékunkat, a reményt.